Nyugalmam tornáca | Vers

Két méter magasra emeltek engemet.
Ledobtak, tiportak, megsemmisítetek.
Megláttam átlátszó, csillogó fényemet,
Por mögül felszálló szabadság lényemet.
Erőnek ereje vitte a lelkemet,
Siralmas síromból kacsintó testemet.
S nem hagyott emlékül, csupán egy képzetet:
Tűnékeny világok arcán át: éltemet.

Világról világra, álomból álomba:
Így éltem perceim óráról órára.
Körülöttem mintha minden csak változna,
S mégsem jutottam el soha sem sehova.
Üldöztem árnyakat félve és visítva,
S próbáltam szert tenni igaz angyalszárnyra.
Poklok és fájdalom bugyrait megjárva,
S mennyország kapuin is túl, de hiába.

Ez volt az életem; meddő és képtelen.
Csupán egy tanulsággal: helyem nem lelem.
S akkor, a távolból jőve sejtelmesen
Ajtómhoz érkezett, s rám nézett figyelmem.
Jelenlét döngette korlátolt falaim,
Átlátta éveken át gyűlt érzelmeim.
Távolságok nem létező tág léptin,
Időn is túl hallotta gondolataim.

Figyelte, ki vagyok, mit teszek, hol járok.
Figyelte figyelmem, s rájött: ez én vagyok.
Tudni tudatosságom éber létéről
Semmihez sem fogható végtelen erő.
Mindaz, mi kavargott folyton körülöttem
Sehol sem létezett máshol, csakis bennem.
Táncom már könnyed, s az életet élteti,
Szívem nyugalmam tornácán pihenteti.

~Nerella